Grabner József: A város szeretete örök inspiráció

Grabner József festőművész Sopron egyik legismertebb képzőművésze. Képei színesek, derűsek és vidámak, ahogy mondja, érzelmekből táplálkoznak.

- A szüleit ugyan fiatalon, de már itt érte 1921. Van történet a családi legendáriumban erről az időszakról?

- Az édesapám 1907-ben született, tizennégy évesen vett részt a népszavazáson. Fotó őrzi annak a napnak az emlékét, a Széchenyi téri szavazóhelyiség előtt álltak többedmagukkal. A Halász utcai Általános Iskolába járt, és máig megmaradt az a füzete, amibe dolgozatot írt az népszavazásról és az 1921-es eseményekről.



- Mit gondol a hűség fogalmáról és a száz évvel ezelőtti eseményekről?

- Az édesanyám családja, a Krisch família és édesapámé, a Grabner család is kétnyelvű volt. Ennek ellenére Sopronhoz és Magyarországhoz hűséges maradt mind a két család. A város szeretete nem csak rajtam, hanem a két család kiemelkedő alakjain keresztül is érzékelhető. Festőként pedig azt kell mondjam, hogy az elvont fogalmakhoz nincs affinitásom.

- Mégis, a festéshez elengedhetetlen az inspiráció. Miből fakad a több évtizede tartó ihlet?

- Mindig megörökítettem a városnak olyan részeit amit más is észrevesz, de nem úgy látja mint én. Azokat a részeket pedig, amik nem lesznek többé láthatóak, különös szeretettel kívánom megörökíteni. A Tavaszi Tárlatra is olyan képpel neveztem, ami egy, később már nem látható helyet örökített meg, mert parkoló épül oda. Ha a szerkezetépítést befejezik, fölmegyek a felső szintre és a Szent Mihály templomot szeretném megfesteni abból a perspektívából. Fontos helyszín, mindkét család számára. A festménybe sok érzelmet és személyes élményt lehet belefesteni. 



- Nagyon sok színt látok, derűs és pozitív benyomást kelt a város a festményein. Ilyennek látja Sopront?


- A kép előbb megszületik az emberben, egy-egy helyszínt fölkeresve, feljönnek az emlékek és az én megfogalmazásom szerint akkor tudom jól megörökíteni a látványt, ha ahhoz személyes kötődések fűznek. Ha nincs emlékem, az csak mechanikus leképezése a dolognak. A színek sem úgy alakulnak, ha nem személyes érzelem motivál. Úgy lesz vidámabb, színesebb a kép - amit nem biztos, hogy más is lát benne-, ha engem oda, ahhoz a helyhez érzések és emlékek kötnek.

- Közgazdaságtant tanult, honnan jött az indíttatás, hogy fessen?
- Mende Gusztáv rajziskolájában tanultam, érettségi előtt egy évvel kezdtem járni egy hat-nyolc fős csoportba, ahol többek közt Richly Zsolt is csoporttársam volt. Az ő nevéhez fűződik A kockásfülű nyúl, illetve Kíváncsi Fáncsi is, hogy csak néhány ismertebbet említsek. Bekerülni is értékes dolog volt ebbe a közösségbe, főképp a közgazdasági iskolából, ahol még rajzot sem tanítottak.

- Ki figyelt föl az ön tehetségére?

- Steiner Antal, aki robosztus ember volt, nem talált magának megfelelő méretű inget, ezért az én fehérnemű varró édesanyámhoz járt. Ő vette észre a rajzaimat. Kaptam tőle másolási feladatokat, így tesztelve a képességeimet, majd ezek után tulajdonképpen ő ajánlott be az iskolába.

- Mit szólt mindehhez a család?

- A család úgy gondolta, hogy majd előbb-utóbb kinövöm ezt az érdeklődést. Élethivatásnak ezt nem gondolták habár felvételiztem az Iparművészeti Főiskolára. A hiányosságaim miatt a művészettörténet utolsó lépcsőfokán buktam el, az elvárások meghaladták az akkori tudásomat. Tehát nem a rajzzal és a festészettel volt problémám, hanem az elmélettel. Civilben az építőipar közgazdasági vonalát vittem tovább, építőipari árszakértőként végeztem, a Győri Házgyárban dolgoztam hosszú évekig.



- Nem bánta, hogy nem a festészet lett a hivatása?

- Sokat gondolkodtam azóta is, hogy mi lett volna ha sikerül a felvételi, de a véleményem az, hogy mindazt, amiről eddig beszélgettünk nem tudtam volna megvalósítani. Mindig azt csináltam, ami igazán foglalkoztatott, kötelező dolgokkal nem kellett foglalkoznom, ami egy hihetetlen nagy előny. Ha a festészet megélhetés lett volna, sok olyan feladatot is el kellett volna végeznem, amihez abszolút nem fűlött volna a fogam. Ettől függetlenül vagy épp ezért érdekes, hogy nem festek többet mióta nyugdíjas vagyok. Csak akkor megyek el festeni, amikor olyan téma van, ami érdekel és erre akkor is megtaláltam a módot amikor dolgoztam.

- Kik az emberalakok a festményein? Valós személyek?

- Van olyan festményem, amin a gyerekek a gyerekkoromat jelképezik, a felnőttek pedig azok, akik időközben már elmentek. De általában úgy alakul, hogy a tájhoz, kompozícióhoz illő alakokat festek bele. Egyre nem vagyok hajlandó, a parkoló autókat belefesteni a képbe, annak ellenére, hogy van olyan kép, amihez illene.



- Mely képeit tartja meg?

- Megtanultam a mesteremtől, hogy amihez fontosabb kötődésem van, azt nem szabad eladni. Ígérik az érdeklődők, hogy ha megvennék, bármikor elengednék a képet kiállításra, de ez nem működik. A másik, hogy egy-egy helyszínt különböző időpontokban lefestek, és ha odaadom azt a képet, amit 1975-ben készült ugyanarról a tájról, nem láthatnám a változást, ami bennem lezajlott azóta. Nagyon fontos, hogy lássam, amit láttam korábban, mert az emlékeimet festem meg. Azokat nem adja oda az ember. Még az anyagi része sem érdekes ebből a megközelítésből, mert nem tudnám elmondani, hogy huszonöt évvel ezelőtti képből mit profitáltam, hiszen azt elfújja a szél, ahogy az összes többit. Festék legyen, jó papír legyen, és az unokáim vigyék tovább a zászlót, az a legfontosabb.

- Ha jól tudom, viszik is.

- Az egy szem lányunokám rajzot tanít, Ádám, a legidősebb pedig ismert tipográfus és grafikus. Az ő alkotásai már számítógépen készülnek, tehát a modern vonalat viszi. Grazban él, tőle mindig értesülök az újdonságokról, ami az alapanyagokat illeti. Olyan dolgokat gyártanak manapság, amikre álmomban nem gondoltam volna.

- Miért az akvarell technikáját választotta? Az olajhoz képest alkalomadtán könnyűnek ítéltetik ez a műfaj.

- Az atyamesteremhez, Ali bácsihoz (Müll Aladár) fűzött hihetetlen mély kapcsolatom, aki megmérgezett az akvarell csodálatos dolgaival, ráadásul személyesen ismertem az akvarell soproni nagymestereit. De a legfontosabb, hogy az akvarell nem javítható, a kép a fejemben össze kell, hogy álljon. A fehér papírnál világosabb nincsen, és a világostól haladunk a sötét felé. Ami a legnehezebb benne, hogy tudni kell, hogy mikor kell abbahagyni. A kép az mindig készen van, de a legvégén, amikor befejezzük a legsötétebb színnel, az sebességet igényel, egy állandó gyakorlást, ami nem tartozik a művet élvezőkre, mint ahogy az sem, hogy mennyi idő alatt készül el egy teljes kép.

Úgy tudnám leginkább érzékeltetni, hogy egy versbe ugyanannyi gondolatot bele lehet tenni, mint egy regénybe. Semmivel sem mond többet, gondolatilag sem, érzelmileg sem. Ha jó minőségű az anyag, amivel dolgozunk, lényegesen tovább megőrzi a kép a színeit, a frissességét. Horváth József képei komoly időt megértek, mert jó minőségű papírra, jó minőségű festékkel készültek. Egy faxot, amit tizenöt éve küldtek, már nem tudnánk elolvasni, mert eltűnik róla a festék ennyi idő alatt. Ez a fotó, amit a szüleimről mutattam, száz éve ugyanolyan: sem a papír nem görbült meg, a színek nem változtak és az élessége sem. Mert bár a technika fejlődik, nem vagyok meggyőződve a tartósságról. Mi az a technológia ma, ami ennyi ideig ugyanabban a minőségben őrzi az emlékeinket?

Interjúalanyaink hűségről megfogalmazott gondolatait Facebook-oldalunkon olvashatják.

Interjú: Bodnár Erika
Fotók: Szeniczei Patrik




  • a
  • a
  • a

Kövess minket!