A szavazás utóélete
A kapcsolatok javulását követően pedig még a magyar érzelmeket sértő megjegyzéseket is igyekeztek kigyomlálni a helyi, tartományi vezetés retorikájából, gondosan kerülve minden olyan demonstratív lépést, mely a nyugat-magyarországi kérdést megzavarhatta volna. Az 1930-as években, a várható Anschluss árnyékában az osztrák állam igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy a hitleri szorításon enyhítsen. Ettől az időszaktól szinte teljesen megszűntek a Burgenlanddal kapcsolatos polémiák, sokkal súlyosabb és aktuálisabb problémáknak adva át a helyüket a két ország viszonyában.

Berlin – bár a náci diktatúra ebben a tekintetben sem zárt tökéletesen rövidre, és a sok, párhuzamosan működő illetékes szerv sokszor ellentmondásos utasításokat adott ki e kérdésben is – a feszültségek minimalizálására törekedett Budapesttel, amibe nem fért bele a nyugat-magyarországi volksboden ügyének folytonos hangoztatása. Ribbentropp német külügyminiszter például személyesen intette mérsékletre a Sopron miatt hangoskodó bécsi köröket. Az Anschluss ügye pedig csupán annyiban zavarta meg a Burgenland körüli állóvizet, hogy Ausztria és Németország egyesülése esetén a magyar politikusok egy része rekompenzációként az elszakított nyugati területek visszaadásában reménykedett. Tudvalévő, hogy az Anschlusstól a békeszerződésekben eltiltott Ausztria mintegy kárpótlásként kapta meg Magyarország nyugati megyéinek zömében németek lakta területsávját, a későbbi Burgenlandot. Az egyesülés megvalósulásával – magyar felfogás szerint – elveszett volna a jogalap a térség idegen birtoklásához. A vitának és a revindikáció ábrándjainak végül is Hitler határozott elutasítása vetett véget. A hitleri Németország, bár gondosan ügyelt a potenciális szövetséges Magyarországgal való jó viszonyára, egyet határozottan deklarált: nem hajlandó lemondani egyetlen négyzetkilométerről sem, melyen német lakosság él.

A dilemmát legfeljebb az jelenthette, hogy vajon mi lesz a magyar határok mögött maradt német néptalaj – többek között a nyugati határszél – későbbi sorsa. Ennek tisztázására a második világháború alakulása miatt szerencsére nem került sor.
A magyar kormányzat szintén visszafogott módon kezelte a nyugat-magyarországi kérdést. Ausztria – minden feszültség ellenére – a magyar kormány legfontosabb külpolitikai partnerének számított. A sok tekintetben egymásra utalt osztrák-magyar érdekek 1921 után már nem engedték meg a probléma eszkalációját. (Jellemzően egyébként még a Burgenland visszaadását igénylő magyar revizionista körök sem vették egy kalap alá Bécset követeléseik egyéb célpontjaival, Prágával és Bukaresttel.) Emiatt a helyi és a kormányzati tényezőkön kívül álló körök, valamint a kormány álláspontjában hol nyíltabb, hol rejtettebb aszinkronitás volt megfigyelhető. Az illetékes budapesti minisztériumok elsősorban a helyi ambíciók fékezésére törekedtek, sok esetben kínos magyarázkodásra kényszerülve osztrák partnereik előtt.

A húszas években passzivitásra ítélt magyar külpolitika nagy előszeretettel tekintett Sopronra mint a revízió addigi egyetlen sikertörténetére. Az integrális revíziónak érveket szállító soproni népszavazást igyekeztek kormányzati juttatásokkal, különféle kedvezményekkel honorálni. A soproni városvezetés – Thurner Mihállyal az élen – pedig megpróbálta kihasználni a civitas fidelissimában rejlő politikai, anyagi előnyöket.
1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8